A nagyszüleim és az ő szüleik is a Pilisben, Kesztölcön éltek. Gyerekkoromban kéthetente jártunk a Mamához, busszal, vonattal, gyalog, biciklivel. A Mama húslevessel, rántott hússal várt minket, kapusznyikot, szlovák káposztás lepényt készített. Üvegben vittük haza a csípős lecsót, édes paradicsomlevet. Családi legendák, pár szlovák szó, megkopott iratok és egy kis paksaméta fénykép, ennyi maradt ebből az időből.

A Mama halála után keveset jártam erre. A Kinizsi 100-as túrákon bekukkantottam az udvarra, Apámmal néha eljöttünk, ha Esztergom felé volt dolgom, elkanyarodtam a Mama házához. Az életem másfelé vitt: szép nagy családunk van, történész diplomával pörgős világban dolgozom, internettel és mobil telefonokkal foglalkozom.

Aztán tavaly ősszel letelt Apám ideje is, és rámbízta a Mama házát. Annával, a feleségemmel tanácstalanul néztük egymást a lomok és romok között. Mi legyen itt? Bontsuk le, adjuk el? Kezdjünk vele valamit? A gödöllői egyetemre járok másoddiplomás agrármérnöki szakra. Benne volt a levegőben, hogy vágjunk bele. Sok, sok beszélgetés után úgy döntöttünk Annával, hogy itt, a Pilisben valósítjuk meg a levendulás gazdaságunkat.

Klastrompuszta mellett, a kis horgásztóhoz közel, Szent Vendel szobrának szomszédságában béreltünk egy öt hektáros domboldalt. Nem akarunk a Világ Legnagyobb Levendulatermesztője lenni. Szeretjük a levendulát és szeretjük a Pilist. Finom olajat szeretnénk készíteni, olyat, ami levendulából van, ami nyugalmat, és békét hoz.